Ha mintakapcsolatokat keresnek az emberek, legtöbbször a régmúltba nyúlnak vissza. Abba a korba, amikor az elromlott dolgokat megjavították, ahelyett, hogy újat vásároltak volna, elenyésző volt a válások száma, és a megcsalás is szökőévenként egy házasságban merült fel. A nagyszüleim szerencsésnek számítottak. Idős korukat beszámítható állapotban, teljes értékű élettel töltötték, és mindketten kilencven évesek is elmúltak, amikor búcsúztak a földi világtól. Átvészelték a második világháborút, nagyapám három évig tartó orosz fogságát, ahonnan közel sem Richard Gere-ként tért vissza rózsával a szájában. A házassági ajánlat már a háború előtt megszületett, de csak a visszatérés után realizálódott, így is közel 70 évet töltöttek együtt.

És sosem hűlt ki köztük a szerelem. Na persze:). 

Kezdjük rögtön azzal, hogy nagymamám előszeretettel hánytorgatta fel nagyapám akár évtizedekkel korábban elkövetett hibáit, amellyel megkeserítette a mindennapjait, és állandóan ment a kölcsönös zrikálás. Hogy ez bájossá tette őket? Naná. Hogy elválhattak volna a hetven év alatt? Minden további nélkül. De mégsem tették. Talán a tradíció, a kötelék vagy maga az eskü okozta, nem tudom. A kísértés azonban, még ha elenyészőbb is volt, létezett. Faluban laktak és nagyapám a városba járt dolgozni, az információk pedig persze nem a interneten, hanem a padon ülő asszonyok között áramlott. Hogy ez történt a Mariskával, meg amaz történt. Ez erre jár el, az arra jár el. Minden létezett, csak kisebb volt a lebukás veszélye.

Nagymamám erre az alábbi bölcsességet mondogatta:

Katona és a pap, oda megy, ahol kap. Régen is voltak ám megcsalások, meg sumákolás, csak nem derültek ki. Nem úgy, mint most.

Az örök szerelem vágyképe lerombolva

Amit az idősek tanítanak a párkapcsolatokról mindig megfontolandó, elgondolkodtató. Ez nagymamámra is igaz volt. Nem kényszerült tréningre, külön coachokat sem igényelt, egyszerűen az élettapasztalata adta a tudást. Egyszer azt mondta, nincs örök szerelem, szeretet van. Döntés, hogy azzal éled le az életed, akivel megesküdtél. Tucatszor eldobnád, de aztán mindannyiszor visszahúzódsz hozzá.

Rendszeresen elátkozták egymást a vége felé, de amikor a múltról meséltek, mindig előkerült egy történet, amikor a nagymamám megmentette a nagyapám életét és fordítva. Szó szerint értsd. Régi praktikák szerinti ápolás az orvos kiérkezéséig, stroke észlelése, vérzéscsillapítás.
Voltak veszekedések, hibás döntések, alamuszi megoldások. Igen, mégis együtt maradtak.

Most akkor dicsőítsük a múltat, a modern kapcsolatok meg menjenek a levesbe, ne várjunk tőlük sokat?

Nem gondolnám. Már csak azért sem, mert a kísértés az ő életükben is megjelent, ám mégis egymás mellett döntöttek. Hogy ezzel jól jártak e vagy rosszul, lehetetlen eldönteni. Ők maguk összességében élvezték egymás társaságát. A sok vita ellenére mindig összebújtak, a fiatalkoruk emlékét őrző fekete-fehér fotók fényesre pucolva vártak és nagyapám számtalanszor elismételte, hogy mennyire szerette nagyanyám hófehér nyakát. Hogy meglátta egy kirakatban ügyködni a főúton, aztán odakeveredett ahhoz az úrhoz, akinél nagymamám szolgált és összetalálkoztak.

A szerelemnek annyiféle arca van. Korfüggetlen, időtálló, az érzések mindig ugyanazok. Nem számít, hogy a múlt századról vagy 2019-ről beszélünk.

De miért gondoljuk, hogy a régmúlt kapcsolatai tovább tartottak, mint a mostaniak?

Ennek valószínűleg számos oka van.

Akkoriban az emberek nagyobb traumákat éltek át. Félreértés ne essék, most is léteznek fájdalmas életek, de az alkalmazkodási képességünk más. A nagyszüleim háborúkat éltek át együtt, konkrétan életveszélyben voltak éveken keresztül, és ez komoly különbség. Amikor karácsonykor a fát ünnepled, és arra lehet koccintani, hogy minden családtagod életben van, az kevéssé mérhető a “nem azt az ajándékot kaptad, amit vártál”-lal. Valószínű ez utána olyan erőt ad, amelyhez mérten más problémák nevetségesnek tűnnek. Ez a küzdelem olyan türelmet adhat, amely aztán könnyebben elviselhetővé teszi a mindennapokat. Beleélhetjük magunkat, de az nyilván nem éri el azt a szintet, mintha halljuk a légiveszélyt jelző szirénát és rohanunk a pincébe.

Mindamellett ne szidjuk magunkat, amiért a – szerencsére – át nem élt rosszhoz kell mérnünk az életünket. (Sajnos háború nélkül is vannak bőségesen, akiknek foga hamarabb fáj egy friss kenyérre, mint Iphone-ra).  

Gyaníthatóan az is közrejátszik a régmúlt kapcsolatainak tartósságában, hogy lassabban mozgott a világ, emiatt a gyarlóságok, megcsalások kevesebb számban derültek ki, könnyebben eltitkolhatóak voltak. Így egy komoly konfliktustól szabadultak meg a párok. Éppúgy az információk, az ingerek, a nyitottság, a kapcsolatok problémaköre is szűkebb skálán mozgott. Kevésbé volt valószínű, hogy a nők a szexuális életüket tárgyalják ki egymás között vagy elkotyogják a férjük hiányosságait. Rendszerint a háztartást vezették, gyereket neveltek, egyengették a család életét.

És maga a boldogságkeresés, az önmegvalósítás elenyészően kerülhetett a fókuszba. Ma már más a világ. Ha készen kapunk egy terméket, és nem tetszik, visszaküldjük, cseréltetjük, ha új szakmát tanulnánk, ha van rá keret, megtehetjük, és új munkahelyet is lényegesen egyszerűbben találunk. Legalábbis a régmúlthoz képest.

Talán ez a sebesség, az információ, a kísértések sokasága okozza, hogy a kapcsolatokkal is lazábban bánunk. De az is előfordulhat, hogy ennek semmi köze sincs a modern világhoz. Hiszen miért kéne valakinek az életét végigszenvednie, ha változtathat is?

De ugyanúgy vannak párok, akik évtizedeket töltenek el egymással (és nem egymás mellett), megmentik a másik életét, segítik egymást, és emlékeznek a szerelemre, ami egykor összekötötte őket.

És jobb esetben még megtalálják a nyomait egy – egy pillanatban.